A zöldellő réten épp most végeztek a kaszással, a fiatal lány pedig lecsipeszi a füvéből az utolsó gazt. Arról mesél, hogy nagyapja mindig idézett közmondásokat, amikor ilyen párás nyári napokon együtt dolgoztak. „Ez nem kukorica, ezt ne szódd!” – mondogatta a bölcs öreg, amikor a lány túlságosan el-elkalandozott. Ma már csak ritkán hallani ilyen beszédformákat, pedig nem csupán színesítő elemek voltak, hanem életeetett bölcsességek, amelyek generációk tapasztalatát rögzítették. A nyelvünk ilyen apró drágakövei tükrözik, hogyan láttuk a világot, mire tartottunk igazat, miként értettük meg az emberi kapcsolatokat.
A költő, Weöres Sándor is felismerte ezeknek az archaikusnak tűnő kifejezéseknek a szívverését, amikor a népköltészetben tallózott. Egy szólás vagy közmondás olyan, mint egy összecsukható térkép: egyetlen metaforába sűrítve őrzi a gyakorlati tanácsot, a lelki felismerést vagy a morális tanulságot. A „Béke idült, szekér eltörik” nem csupán logisztikai megállapítás; figyelmeztetés a gondatlanság következményeire. Manapság, amikor a kommunikáció egyre tömörebb és gyorsabb, ezek a bonyolultabb, képszerű mondások háttérbe szorulnak. Pedig egy „kőkemény” kvíz megmutathatja, hogy mennyire él még bennünk ez a rejtett kincs. Arról árulkodik, hogy mennyire vagyunk még kapcsolatban a múlt szellemi világával, a paraszti bölcsességgel és azon közös nevetés-forrásokkal, amelyek egy nép humortípusát is meghatározzák.
Az ilyen nyelvi jelenségek fennmaradása vagy eltűnése nem szűk nyelvészeti kérdés. Azt jelzi, egy közösség hogyan őrzi vagy veszíti el kollektív emlékezetét. Amikor egy fiatal már nem érti, mit jelent az, hogy valakinek „belül van a tarkája”, akkor nemcsak egy szófordulat kopik ki, hanem egy teljes emberábrázolás, egy erkölcsi mérce halványul el. Ezek a mondások a magyar lelkiállapot archeológiai leletei; őrzésük nem múltimádat, hanem jelenünk megerősítése. Mert aki ismeri őket, az nemcsak szavakat, hanem egy egész világlátást örököl – amelyben a szívesség, a becsület és a helyes ítélőképesség mindig megtalálja a maga tökéletes kifejezését.
