A tegnap este érkezett hír – miszerint az MTVA „nem kívánta meghosszabbítani” a Hazajáró és a Kárpát-medence című műsorok szerződését – mélyen érintette a műsor hűséges nézőit és a szerte a Kárpát-medencében élő magyarokat. A megszűnés híre, ahogy rendezője, Moys Zoltán mondta, több millió embert ért el és színtelenített számtalan otthoni estét, ahol együtt járták be a történelmi Magyarország térképeit.
A műsor lényege soha nem csak a szépségfilm vagy a turisztikai bemutatkozás volt, hanem egy különleges, közösségi élmény teremtése. Nem csupán tájakat, hanem embereket, történeteket, életformákat mutatott be, összekötve a széttagolt magyar közösségeket egy közös kulturális emlékezettel. Az a több mint négyszáz epizód, mely már elkészült, egy modern népkönyvként szolgál, amely dokumentálja egy nép épített örökségét, természeti csodáit és azok hétköznapi őrzőit. A hirtelen véget jelentő döntés így nemcsak egy sorozat megszűnését hozza, hanem egy aktív, közösségszövő beszélgetés megszakadását is, amely túlmutatott a médiaszolgáltatáson, és valódi kapcsolatot épített a néző és a bemutatott hely között.
Moys Zoltán válasza azonban nem a panasz, hanem a kitartó hálának és egy új kezdet ígéretének szavaiból szőtt. „Ami még fontosabb, a Hazajáró Honismereti és Turista Egylet keretei között is tovább fogjuk éltetni a műsort” – hangsúlyozta, rámutatva, hogy egy televíziós formátumot le lehet állítani, de az általa megszületett és táplált közösséget nem lehet felszámolni. Ez az üzenet kulcsfontosságú: a kulturális örökség gondozása és közösségi építkezés végül nem a médiahordozókon múlik, hanem azokon az embereken, akik összetartozásukat életben tartják. A befejezetlen tizenegy epizód közösségi finanszírozásának ígérete, valamint egy „összmagyar mozgalom” megalapozásának terve éppen ezt bizonyítja – hogy a hazaszeretet a mindennapok cselekedeteiben, az összefogásban és a személyes elkötelezettségben testesül meg leginkább.
A Hazajáró esete így messze túlnő egy sorozat sorsán. Rámutat arra, hogy a kulturális identitás megőrzése nem passzív nézés, hanem aktív részvétel, utazás, találkozás és közösségi felelősségvállalás kérdése. A képernyőn keresztül felkeltett érdeklődés most a valós térbe, a Honismereti Egyletbe és a közös célok megvalósításába invitálja a nézőket. A magyar örökség tehát nem múzeumi tárgy, hanem élő gyakorlat, amelyet azok az emberek őriznek és gazdagítanak, akik – ahogy Moys Zoltán mondta – képesek felülemelkedni önös érdekeiken és önzetlenül tenni a közösségükért. Ez a tettrekész szeretet az egyetlen biztos út a kulturális folytonosság megőrzésében, akkor is, ha az intézmények hátat fordítanak.
