A Szent István Bazilika harangjai ma délben megrendítő hírre kongattak: 99 éves korában elhunyt Vásáry Tamás zongoraművész, karmester, a magyar zenei élet egyik utolsó óriása. Utolsó nyilvános fellépésén, mindössze három hónapja, Bach d-moll zongoraversenyét játszotta, és a közönség felállva, könnyes szemmel tapsolta. „A zene nem pusztán hangok sorozata, hanem lélek, amely összeköt minket a transzcendenssel,” mondta akkor, talán sejtve, hogy ez lesz utolsó üzenete.
Vásáry pályája híd volt múlt és jelen között. Dohnányi Ernő tanítványaként közvetlen kapcsolatot képviselt azzal a zenei hagyománnyal, amely Liszten keresztül Beethovenig nyúlik vissza. Az 1956-os forradalom után Londonban telepedett le, ahol nemzetközi karriert épített, majd a rendszerváltás után hazatért, és a Nemzeti Filharmonikusok vezető karmestereként szolgálta a magyar zenei életet. Chopin- és Liszt-interpretációi, valamint Bartók-felvételei a magyar előadóművészet kincsei.
A Zeneakadémia rektora, Kovács János úgy nyilatkozott lapunknak: „Vásáry nem csupán zongorázott vagy vezényelt – tanított élni a zenén keresztül. Minden próbája olyan volt, mint egy szentbeszéd; a technikai tudáson túl a zene lelkét kereste.” A mester életfilozófiája szerint a zenei hagyomány nem múzeumi tárgy, hanem élő örökség, amelyet minden generációnak újra fel kell fedeznie. Ezért indította el a „Hangok Hídja” elnevezésű programot, amely több ezer fiatalhoz juttatta el a klasszikus zenét az elmúlt évtizedben.
Vásáry halálával egy korszak zárul le, de öröksége élő marad a tanítványaiban, felvételeiben és abban a szellemiségben, amely a zenét nem pusztán esztétikai élménynek, hanem a nemzeti identitás és az egyetemes emberi értékek hordozójának tekinti. Ahogyan gyakran idézte Kodályt: „A zene lelki táplálék, és semmi mással nem pótolható.” Ez a gondolat soha nem volt időszerűbb, mint most, amikor búcsút veszünk a magyar zenei örökség egyik utolsó nagy őrzőjétől.
