Az adventi időszak csendjében, amikor a Dóm tér fényei már visszafogottan ragyognak, a szegedi halászházak kéményeiből különös illat száll fel. A halászlé főzésének rituáléja ez, amely évszázadok óta összeköti a Tisza-parti közösséget. Bálint Sándor néprajzkutató egykor azt írta: „A halászlé nem csupán étel, hanem kultúránk eleven része, amelyben összeér múltunk és jelenünk.”
A szegedi halászlé különlegessége a tiszteletben rejlik, amellyel a halhoz közelítünk. „A jó halászlé titka nem a fűszerezésben, hanem a türelemben és az alapanyagok tiszteletében rejlik,” magyarázza Kovács János, a Roosevelt téri Halászcsárda séfje. A hagyományos receptúra szerint minimum három halfajta szükséges: ponty, harcsa és kecsege, bár sokan ma már egyszerűsítenek. Az alaplé készítésekor a hagyma és a paprika arányának tökéletes egyensúlya döntő jelentőségű.
A 2025-ös Nemzetközi Halfesztivál tanúsága szerint a fiatalabb generáció is érdeklődik e hagyomány iránt. Meglepő módon sokan visszatérnek a klasszikus, passzírozás nélküli változathoz, amelyben a halhús és a paprikás alaplé harmóniája zavartalan marad. Tóth Mária, hetvennyolc éves tápéi asszony, aki ötven éve készíti ugyanazon módon a halászlevet, mosolyogva jegyzi meg: „Most a fiatalok felfedezik, amit mi soha nem felejtettünk el.”
A halászlé készítése közösségi eseménnyé válik, ahol a család minden tagja részt vesz. A gyerekek figyelik a felnőtteket, ahogy a hagyma szelíden pirul, majd a paprika élénkvörösre festi az alapot. Városi otthonokban és falusi portákon egyaránt megjelenik ez a rituálé, különösen karácsonyi időszakban, összekötve a böjti hagyományt a családi együttlét örömével.
A hagyomány és a jelen találkozásában rejlik a szegedi halászlé időtlensége. Nem csupán gasztronómiai érték, hanem olyan kulturális kapocs, amely összeköt generációkat, és emlékeztet bennünket arra, hogy a legegyszerűbb ételek készítése is lehet szakrális tevékenység, ha kellő odaadással, türelemmel és szeretettel végezzük.
