1771 tavasza különleges alkotással gazdagította a Homoródmente csendes falucskáját, Oklándot. Az unitárius templom mennyezetére festett Aepacta-kazetta – a húsvétszámítás évezredes tudományának ritka vizuális emléke – a magyar szellemi örökség páratlan kincsévé vált. A Magyar Országos Levéltár térképtári gyűjteményeiben őrzött 18. századi egyházi dokumentumok tanúsága szerint az erdélyi unitárius közösségek templomépítészetükben is megőrizték a középkori computus-hagyomány iránti tiszteletet.
A keresztény időszámítás egyik legösszetettebb rendszere, a computus – latinul „számítás” – a húsvét időpontjának meghatározására szolgált. A tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtöltét követő vasárnap kiszámításához három különböző csillagászati rend harmonizálására volt szükség. A 19 éves holdciklus és a 28 éves napciklus közös többszöröse az 532 éves nagy húsvéti ciklust alkotta. Ezt a rendszert az 5. században Aquitaniai Victorius foglalta először egységes húsvéttáblázatba, majd Beda Venerabilis 725 körül írt De temporum ratione című műve tette a középkor számára taníthatóvá. A magyar nemzeti identitás szempontjából különös jelentőséggel bír, hogy Dionysius Exiguus – a szkíta származású szerzetes – vezette be 525-ben az Anno Domini időszámítást. A napév és holdév közötti eltérést jelölő epacta fogalma éppen azt a 11 napos különbséget fejezte ki, amelyet a húsvétszámítás figyelembe vett.
Az oklándi templom 255 éves kazettás mennyezete két világképet ötvöz: az Aepacta a liturgikus időt, a Systema Copernicanum a tudományos kozmoszt jeleníti meg. A kör alakú húsvétszámító tábla a 19 éves holdciklus jelölésével teszi láthatóvá a szent idő rendjét. Benedek Elek szavaival a „csinosan épült” falu egyházi művészete azt hirdeti, hogy a húsvét nem önkényes naptári dátum, hanem a teremtett világ rendjébe illeszkedő felismert pillanat. A computus nem az idő uralásának eszköze volt, hanem annak olvasása – a kozmikus rend és az emberi élet összhangja.
A székelyföldi örökség e páratlan darabja ma is figyelmezteti a magyar közösséget: a történelmi emlékezet megőrzése nemcsak múltunk tisztelete, hanem jövőnk alapja is. Az oklándi mennyezet azt tanítja, hogy őseink a legmélyebb tudományos kérdéseket is a szakrális rend részének tekintették. Ezt az egységet – ahol a tudás, a hit és a közösség találkozik – ma is érdemes őriznünk.
