A görög bajnokság háromszakaszos rendszere garantálja a drámai befejezést, és megszünteti a tét nélküli meccseket. Varga Barnabás csapata, az AEK Athén mindössze hat meccsen dől el a bajnoki cím sorsa – miközben az NB I-ben gyakran már hetekkel a vége előtt eldőlnek a pozíciók. A görög Szuperliga modellje pontosan azt mutatja, amire a magyar labdarúgásnak szüksége lenne: nem több mérkőzésre, hanem jobb struktúrára.
Az alapszakasz után a görög bajnokság három részre bomlik. A legjobb négy csapat – idén az AEK Athén, az Olympiakosz, a PAOK és a Panathinaikosz – bajnoki rájátszásban folytatja. Hat fordulón keresztül mindenki mindenkivel kétszer játszik, és az alapszakaszban szerzett pontokat magukkal viszik. A jelenlegi állás szerint az AEK 60 ponttal vezet, mögötte az Olympiakosz 58, a PAOK 57 ponttal várja a rajtot. Három pont különbség az első három között – ez garantálja a drámai befejezést. A középmezőny külön európai playoffot vív az utolsó nemzetközi kupaindulást jelentő helyért, az alsóház pedig a kiesés elkerüléséért küzd. Három mini-bajnokság, ahol minden csapat a saját szintjén játszik kiélezett meccseket.
A görög modell legnagyobb előnye a tét folyamatos fenntartása. Az alapszakasz után minden csapat hasonló erősségű ellenfelekkel találkozik, így megszűnnek az egyoldalú, érdektelen mérkőzések. A felsőházban gyakorlatilag új, hatfordulós bajnokság kezdődik április elején, ahol minden találkozó rangadó. A bajnoki címen túl a Bajnokok Ligája, az Európa-liga és a Konferencia-liga indulási jogai is forognak kockán. A bajnoki címért küzdő csapatok összesen 32 mérkőzést játszanak a szezonban – hat meccsel kevesebbet, mint az NB I-ben, mégsem nő drasztikusan a terhelés. Az alsóházban induló csapatok teljesítik a legtöbb meccset, összesen 36-ot, de ott a kiesés elkerülése ad extra motivációt.
A magyar bajnokságban régóta visszatérő probléma az ellaposodó verseny. A Ferencváros dominanciája mellett gyakran már hetekkel a vége előtt eldől a bajnoki cím, miközben a középmezőnyben minimális a tét. Egy göröghöz hasonló rendszer ezen változtathatna: a 12 csapatos NB I esetében kialakítható lenne háromszakaszos rájátszás négy-négy-négy csapattal. A felsőházban a bajnoki címért folytatódna a harc, növelve a rangadók számát és a nézettséget. A magyar bajnokságban jelenleg 33 meccs jut minden csapatnak, ráadásul a 2+1-es meccsaránnyal az esélyegyenlőség sem valósul meg teljesen. A görög modellben a kiesés elől menekülő csapatoknak három meccsel lenne több, a bajnoki címre hajtóknak pedig eggyel kevesebb – miközben minden pont közvetlenül számítana.
A görög példa nem tökéletes, de fenntartja az érdeklődést a szezon végéig. Miközben Varga Barnabás csapata hat döntőnek beillő meccsen küzd a bajnoki címért, az NB I-ben sokszor formalitás a bajnokság vége. A magyar labdarúgásnak nem több mérkőzésre van szüksége, hanem olyan struktúrára, amely garantálja: minden meccs számít, minden forduló drámai lehet, és a szurkolók a szezon utolsó napjáig izgulhatnak.
