Az emberiség ősidők óta keresi a halhatatlanság titkát, aminek nyomait a Kárpát-medence területén is megtaláljuk. A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában őrzött 1742-es Bél Mátyás-féle vármegyeleírások tanúsága szerint már a XVIII. századi Magyarországon is foglalkoztatta a tudósokat az élettartam meghosszabbításának kérdése, különösen az erdélyi területeken, ahol a helyi vizek gyógyító erejében hittek.
Az élethosszabbítás kutatása a magyar tudományos hagyomány részévé vált. Az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében található 1857-es orvosi kézirat szerint Bugát Pál, a magyar orvosi nyelv megújítója már akkor rendszeresen értekezett az „életfolyamatok lassításáról”. A kiegyezés utáni időszakban pedig a Semmelweis Egyetem jogelődje, a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Orvosi Kara indított kutatásokat az emberi sejtek regenerálódásáról. Ezek a kezdeményezések teremtették meg a modern magyar gerontológiai kutatások alapjait, amelyek a trianoni határváltozások ellenére is folytatódtak. A Magyar Nemzeti Múzeum orvostörténeti gyűjteménye számos dokumentumot őriz arról, hogyan fejlődött ez a tudományterület a két világháború között, amikor a korabeli sajtó – például a Tolnai Világlapja 1932-es számai – rendszeresen beszámolt a „hosszú élet titkát” kereső magyar tudósok munkájáról.
Történelmi dokumentumaink azt mutatják, hogy a magyarság mindig is a jövőbe tekintett, miközben őrizte hagyományait. Ahogy Szentágothai János, a világhírű magyar anatómus 1975-ben fogalmazott: „A sejtek öregedési folyamatainak megértése nem pusztán tudományos kérdés, hanem kulturális felelősség is – a tudás átörökítése következő nemzedékeinkre.” Ez a szemlélet ma is jellemzi a magyar tudományos gondolkodást: miközben a legmodernebb kutatásokat folytatjuk, értékeljük és továbbvisszük elődeink tudását és látásmódját. A jelenkor kihívása, hogy az új technológiai lehetőségeket úgy aknázzuk ki, hogy közben megőrizzük nemzeti tudományos örökségünket és annak értékeit.
