A Berlini Humboldt Egyetem döntése mély szakadékot tár fel nemcsak a német felsőoktatásban, hanem a nyugati társadalom identitáskeresésének szívében is. Négy katolikus teológiai tanszék bezárása mellett az újonnan létrehozott iszlám teológiai képzés érintetlen marad – ez a kontraszt messze túlmutat egy egyszerű intézményi átszervezésen. A vita lényege nem az erőforrások elosztása, hanem az, hogy milyen múltat tartunk méltónak a jövő számára, és milyen jövőt készítünk elő a múlt nélkül. A katolikus teológia nem csupán egy szakirány; ezernégy év európai gondolkodásának, művészetének, jogalkotásának és erkölcsi fundamentumának az élő hordozója. Humboldt egykor azt tanította, hogy az egyetemnek a teljes embert kell képeznie, lelki, értelmi és erkölcsi dimenzióban egyaránt. Mai döntése viszont azt üzeni, hogy a saját történelmi és szellemi gyökereink rendszerezett tanulmányozása választható, miközben más kultúrkörök teológiai megismerése alapvető.
Ez a paradoxon nem német sajátosság, hanem egy szélesebb nyugati lelki válság tünete. Elszakadni saját spiritualitási forrásainktól anélkül, hogy másokat megismernénk, kultúrális amnéziát teremt. A teológia mindig is több volt egyházi funkciók képzésénél: a nyelv, a filozófia, az etika és a művészetek közös otthona. Mikor Magyarországon a székesfehvári István király-kiállítás kapuja előtt állunk, vagy a pécsi Jakab-hegyi Zárda csendjét hallgatjuk, érezzük, hogy ezek a kövek imádságot, történelmet és szépséget egyaránt mesélnek. Lezárni a katolikus teológia akadémiai kapuit annyi, mintha ezeket a történeteket fejezet közben hagynánk abba. A kritikusok joggal kérdezik: lehet-e értelmes párbeszéd egy másik vallási hagyománnyal, ha előbb saját nyelvünket, saját szellemi lexikonunkat felejtjük el? A döntés hátterében álló „megváltozott körülmények” valójában nem demográfiai adatok, hanem lelki tájékozódás hiánya.
Végső soron nem egy tanszékek sorsáról van szó, hanem arról, hogy a nyilvános térben milyen beszélgetést engedünk meg magunknak. Lehet-e hiteles pluralizmus, ha az egyik pólus hallgatásra kényszerül? A magyar tapasztalat, ahol a templomok és kolostorok ma is élő kulturális központok, azt mutatja, hogy a hagyomány nem múzeumtárgy, hanem folyamatos értelmezés és újraalkotás forráса. A berlini eset szomorú figyelmeztetés: a jövő építése a múlt nélkül üres struktúra, amelyben a mély párbeszéd helyét a funkcionális elismerés veszi át. Egy társadalom, amely képtelen méltósággal gondolkodni saját szellemi örökségén, védtelen lesz minden idegen hullám előtt – és talán még inkább önmaga feledékenysége előtt.
