A templomi orgona szólni kezd, és a padokban ülők egyszerre érzik, hogy nem csupán hangok érik füleiket, hanem valami idegen, nagyobb, örökkévaló töredéke szólal meg a kőfalak között. Az OrgonaPont fesztivál minden nyári koncertje egy ilyen pillanat kibontakozása: amikor a művészet és a szakrális tér találkozása túlnő a puszta előadáson, s közösségi élménnyé, sőt, egyfajta szertartássá válik.
„Az orgona hangja mindig is egy kettős kihívást jelentett a zenészek számára,” mondja egyik fesztiválszervező. „Egyszerre hangszer és építészet; a virtuozitás lehetősége, de egyúttal az alázat felszólítása.” Ez az ötvözet jelenik meg idén a legszembetűnőbben José Cura és Szamosi Szabolcs közös turnéján, amely elszakítja az operai drámát eredeti díszleteitől, és a templom magányába veti. Verdi Requiem-jének „Ingemisco” áriájában a tenor kétségbeesése már nem színpadi póz, hanem vallomás a sekrestye árnyékában; Bach és Gounod Ave Mariája pedig itt, ezekben a térben, újraegyszerűsedik, mintha először szólalna meg.
A fesztivál varázsa éppen ebben a tudatos szélesítésben rejlik. A hagyományos orgonakoncert kereteit kitörve ide vonulnak be a filmzene könnyedsége, a spirituálék érzelmi ereje vagy a cselló melankolikus szépsége. De a valódi különlegesség a térségre való odafigyelés. „Fontos, hogy a zene ne csak Budapesten szóljon
A templomi orgona ma már kevesek számára kizárólag liturgikus eszköz. Az OrgonaPont fesztivál rámutat, hogy ugyanakkor a legmodernebb műfajokkal való játszadozás során sem veszíti el méltóságát és transzcendens kapcsolódási pontjait. Mikor a koncert véget ér, és az utolsó hang elillan a boltozatok között, nem csupán egy estét zártunk le. Egy olyan közös emléket hoztunk létre, amely összeköt bennünket azokkal, akik ezekben a szent helyekben évszázadok óta hallgatták – és magukba szívták – a szépség ugyanazon örök nyelvét.
