A Szentmargitbányai Kőfejtőben este születtetett, a lemenő nap felöltöztette bíborba a mészkőfalakat, amikor egy történelmi ágyú dördülése vezette fel Puccini szenvedélyes drámáját. Ez a természet és művészet szimfóniája több, mint látványos nyári előadás. A Kőfejtő, mint egy modern katedrális, a sziklák és a csillagos ég boltívei alatt teremt közösséget és élményt, amiben a magyar zenészek rezidens együttese, a Piedra Fesztiválzenekar is megtalálja helyét. Az olyan előadás, mint ez a Tosca, nem pusztán szórakoztat. Az operai hagyomány őrzésével, a gyönyörű helyszín választásával és a magyar művészek integrálásával hozzájárul ahhoz, hogy a magas kultúra újra közösségi élménnyé váljon.
A természeti környezet transzcendens térré alakulása kulcsfontosságú. A rendező, Thaddeus Strassberger nemcsak a sziklákat használja kulisszának, hanem szentéllyé formálja a terepet. A hetven kilós lebegő tömjénfüstölő, vagy a monumentális Te Deum-jelenet a csillagos ég alatt egyértelműen vallásos, spirituális asszociációkat kelt. Ez a színházi gesztus felidézi, hogy a művészet mindig is kapcsolatban állt a szentség és az ünnep élményével. A művészet ma is képes visszahozni ezt a szent dimenziót, amely a mindennapokból kiemel, és közösen tapasztalt értelmet ajánl. A környezethez alkalmazkodó produkciók, mint ez, nem csupán látványosságot szereznek, hanem a természet és kultúra, az ember és a transzcendens újraegyesülését színlelik.
Végső soron a Szentmargitbányai Tosca sikerének titka az, hogy a tradíciókat nem múzeumi tárgyként kezeli, hanem élő, lélegző valósággá változtatja. A művészi színvonal, a helyszín lenyűgöző energiája és a közönség aktív részvételének lehetősége egy olyan életrevaló kulturális gyakorlattá egyesül, amely örök értékeinket táplálja. Ez az előadás, és a jövő évi Rigoletto, nem csupán üdülőprogram, hanem egy olyan gyakorlat, amely arra emlékeztet, hogy a szépség és a közösség építése maradandóbb érték, mint bármilyen múló divat.
