A mohácsi busójárás nem csupán folklór esemény, hanem az UNESCO Emberiség Szellemi Kulturális Öröksége része 2009 óta. Ez a téli démonűző szokás a Duna-medence egyedülálló néprajzi kincse, amely élő kapcsolatot teremt múlt és jelen között. A Magyar Néprajzi Társaság archívuma szerint a hagyomány gyökerei a 18. századig nyúlnak vissza.
A busómaszkok készítésének mesterségét generációkon át adják tovább Mohácson. A Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében őrzött legkorábbi maszkok tanúsága szerint a fafaragás és festés technikája már a 19. század végén kialakult formában létezett. Az igazi maszkok jellegzetessége, hogy sem nevető, sem szomorú arckifejezést nem mutatnak – ez tudatos választás, amely a démoni erők semlegesítését szimbolizálja. A maszkkészítők ma is disznóvérrel festik alkotásaikat, megőrizve az ősi hagyományt. A 20. században a filmkészítők megjelenése némileg befolyásolta a maszkok formáját, de az alapvető jellegzetességek változatlanok maradtak. A busójárás nemcsak Mohács, hanem az egész Duna-medence horvát-magyar kulturális öröksége, amely a török hódoltság utáni újjászületés népi emlékezetét őrzi.
A mohácsi hagyomány nemzetközi elismertsége folyamatosan növekszik. A maszkkultúra egyetemes emberi jelenség, de a busók egyedi karaktere világszerte érdeklődést vált ki. A helyi hagyományőrzők nemcsak múzeumi bemutatókkal, hanem modern eszközökkel is megszólítják a fiatalokat: interaktív kiállításokkal, szabadulószobákkal teszik élővé az örökséget. Ez biztosítja, hogy a busójárás ne múzeumi tárgy legyen, hanem élő hagyomány maradjon. A Kárpát-medence népi kultúrájának megőrzése így válik kortárs küldetéssé is.
A busójárás példája mutatja: hagyományaink akkor maradnak életben, ha generációk közötti párbeszédet teremtenek. Az ősi szokások modern közvetítése nem gyengíti, hanem erősíti identitásunkat.
