A családi fotóalbumokban lapozgatva gyakran megakad a szemünk a fekete-fehér húsvéti képeken. Nagymamáink hímzett blúzban, dédapáink vasalt ingben, a gyerekek fehér ruhácskában sorakoznak a kamera előtt. Ezek a felvételek nemcsak dokumentumok, hanem egy letűnt világ tanúi, ahol az ünnep még valóban közösségi élmény volt.
A húsvéti készülődés már virágvasárnap elkezdődött. A templomban megszentelt barka ágakat hazavitték, és az ajtók fölé tűzték védelmül. Nagypénteken teljes csend honolt, a harangok elhallgattak, helyettük kereplők kopogtak. A családok böjtöltek, a konyhák üresek maradtak. Szombaton aztán megkezdődött a nagy sürgés-forgás: kalács, sonka, torma, tojás. „Minden asszonynak megvolt a saját kalácsreceptje, amit féltve őrzött” – mesélte nemrég egy idős asszony a szabolcsi faluban. A tojásfestés művészet volt: méhviaszos hímzés, hagymahéjból fakasztott barnásvörös árnyalatok, apró virágminták.
Húsvétvasárnap a falu népe ünnepi viseletben vonult a templomba. A feltámadási mise után a pap megáldotta az élelmet, amit kosárban vittek magukkal. Ez a pillanat összekapcsolta a szakrális és a hétköznapit, az Isten ajándékát felismerve a kenyérben és borban. Húsvéthétfőn a locsolkodás következett: nem víz könnyed permetezése, hanem komoly rituálé. A legények verseket mondtak, parfümös vizet cseppentettek a lányokra, akik hímes tojással viszonozták. A közösség minden tagja részt vett ebben a játékban.
Mi veszett el azóta? Talán az az őszinte türelem, ahogy a múlt embere várt. Türelem a tojás megfestésére, a kalács megkelésére, a mise befejezésére. Mai rohanó világunkban érdemes megállni, és megkérdezni: mit őrizhetünk meg ebből? A húsvéti hagyományok nem múzeumi tárgyak, hanem eleven örökség, ami minden családban új életre kelhet.
