Hatvanhárom évvel az első ember Holdra lépése után az emberiség ismét készül az égitest meghódítására, ám ezúttal nem a pillanatszerű látogatás, hanem a tartós jelenlét a cél. A NASA Artemis-programja nem az Apollo-korszak egyszerű megismétlése: a Space.com tudósítása szerint egy alapvetően új stratégiai szemléletet képvisel. Az 1969 és 1972 között zajló Apollo-küldetések hat alkalommal juttattak embert a Holdra, összesen mindössze tizenhárom napnyi felszíni tartózkodással.
Az Apollo-program elsődleges célja a technológiai fölény bizonyítása volt a hidegháború kontextusában, s a sikeres holdra szállás után gyorsan kifutott. Az Artemis ezzel szemben hosszú távon fenntartható rendszer kiépítését tűzte ki célul. A különbség már a tesztelési módszertanban megmutatkozik: az Artemis I személyzet nélküli repülést hajtott végre a Hold körül, teljesen új pályán. Az Artemis II már emberekkel a fedélzetén fog repülni, de nem áll Hold körüli pályára. Ehelyett úgynevezett szabad visszatérésű pályán halad, ahol az űrhajó a Hold gravitációját használja a Földhöz való visszatéréshez. Bár hasonló megoldást az Apollo-13 is alkalmazott vészhelyzetben, az Artemisnél ez tudatos tervezés eredménye. Az űrhajósok minden korábbinál messzebb jutnak a Földtől, meghaladva az Apollo-korszak távolsági rekordját is.
A legfontosabb különbség azonban a stratégiai célokban rejlik. Az Artemis-program az űrhajósokat a Hold déli pólusának közelébe küldi, ahol vízjég található. Ez kulcsfontosságú erőforrás: ivóvíz, oxigén és rakétaüzemanyag is előállítható belőle helyben. Ez teszi lehetővé, hogy a Hold ne csupán célállomás, hanem kiindulópont legyen a további űrmissziókhoz. A program egyfajta tesztpályaként szolgál a jövő Mars-küldetéseihez, ahol az erőforrások helyben történő felhasználása elengedhetetlen lesz.
Az Artemis tehát nem visszalépés a múltba, hanem minőségi ugrás előre. Az első lépés afelé, hogy az emberiség tartósan kiterjessze jelenlétét a világűrben.
