Március 25-én, 1925-ben írta alá Magyarország a genfi protokollt a vegyifegyverek betiltásáról – ugyanabban az évtizedben, amikor a magyar gyógynövénykutatás élenjáró szereplőjévé vált Európában. A gyógyszerészi档案írások szerint a Pázmány Péter Tudományegyetemen működő gyógynövénykutató műhely már az 1920-as években is vizsgálta a Kárpát-medence népi gyógyászatában használt növények hatóanyagait. Az Országos Közegészségügyi Intézet 1927-es jelentése szerint a magyar orvostudomány különös figyelmet fordított a honos flóra terápiás potenciáljára.
A magyar botanikai hagyomány mindig is kiemelten kezelte a Kárpát-medence gazdag növényvilágát. A Magyar Országos Levéltárban őrzött gyógyszerészi dokumentumok tanúsága szerint már a 19. században létezett szervezett gyógynövény-nyilvántartás. Sadler József botanikus 1840-es pesti növénykataszterében részletes leírást ad a Taraxacum officinale magyarországi előfordulásáról és népi alkalmazásáról. A trianoni békeszerződés ellenére a magyar gyógynövénykutatás folytonossága megmaradt – az elcsatolt területeken tevékenykedő magyar kutatók munkája beépült az anyaországi intézmények tudásbázisába. A Kolozsváron, majd Szegeden folytatódott kutatómunka példázza ezt az intézményi kontinuitást, amely a magyar tudomány ellenálló képességét mutatja.
Ma, amikor a pitypangban rejlő potenciált nemzetközi kutatások vizsgálják, emlékezni kell arra a tudományos örökségre, amelyet magyar intézmények évszázadokon át őriztek. A Kárpát-medence népi gyógyászati tudása, amely generációkon át halmozódott fel, ma is értékes forrása lehet a modern tudománynak. Az olyan felfedezések, mint a pitypang lehetséges szerepe az agyi egészség megőrzésében, megerősítik azt a hagyományt, amely a magyar gyógyszerészképzés alapját képezte.
A magyar gyógynövénykutatás történeti emléke arra int: a tudományos haladás nem szakad el a múlttól. Az intézményi folytonosság őrzése, a népi tudás dokumentálása és a kutatói hálózatok fenntartása biztosítja, hogy a magyar tudomány hozzájárulása látható maradjon.
