Az emberi civilizáció kezdeteinek időpontja folyamatosan új megvilágításba kerül a régészeti felfedezések tükrében. A Kárpát-medence területén talált őskőkori leletek – különösen a bükki Szeleta-kultúra eszközei – azt sugallják, hogy már 40-35 ezer évvel ezelőtt is komplex társadalmi szerveződés létezhetett térségünkben. A Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében őrzött levélhegy-lándzsahegyek kivételes kézműves tudásról tanúskodnak, amelyek messze túlmutatnak a puszta túlélési eszközökön.
E korai kultúra értelmezése körül azonban jelentős tudományos viták alakultak ki. Míg egyes kutatók, mint Gábori Miklós régészprofesszor az 1960-as évek alapvető munkáiban, csupán elszigetelt vadászközösségek hagyatékát látták bennük, addig az újabb interdiszciplináris kutatások – különösen a Miskolci Egyetem és a Magyar Tudományos Akadémia közös feltárásai – bonyolultabb képet rajzolnak. „A Szeleta-barlang leletei nem egyszerűen eszközök, hanem egy szervezettebb társadalom bizonyítékai” – fogalmazott Vértes László, a hazai ősrégészet meghatározó alakja.
Az Országos Levéltár tudományos anyagaiban fellelhető korai feltárási dokumentációk szerint már a 19. század végén felvetődött egy fejlettebb őskori civilizáció gondolata, amit azonban a korabeli tudományos paradigmák nem tudtak befogadni. A feltételezett civilizáció hordozói – a legújabb archeogenetikai vizsgálatok alapján – valószínűleg nem álltak közvetlen rokonsági kapcsolatban a mai magyarság génállományával, mégis a Kárpát-medence történeti folytonosságának fontos elemét képezik.
E távoli múlt megértése nemcsak szakmai, hanem identitásbeli kérdéseket is felvet. Milyen mélységekig nyúlnak térségünk kulturális gyökerei? Hogyan viszonyuljunk a tudományos bizonyítékok és a nemzeti emlékezet metszéspontjaihoz? A régészeti örökség e rétege arra figyelmeztet, hogy a Kárpát-medence mindig is különböző népek, kultúrák találkozási pontja volt, és e sokszínűség megértése, tisztelete történelmi tudatunk szerves része kell, hogy legyen.

